„A probléma nem bennünk van, hanem köztünk”

„A probléma nem bennünk van, hanem köztünk” –mondja Feldmár András az egyik előadásában. Sokat hallgatom őt mostanság. Egy egészen sajátos megközelítést ad a mindannyiunkat érintő nagy kérdéseknek, mint hogy mi a normális, és a nem normális, milyen vagyok, milyennek „kellene” lennem, mitől szenvedek, hogyan lehetnék jobb és sorolhatnám. Ezek a kérdések mindig is foglalkoztattak, nem csak a Caminok óta.

Ez a mondata nagyon áthelyezi a hangsúlyt.

Hányszor szenvedtem olyan helyzetekben, kapcsolatokban (nem csak férfi-női kapcsolatra gondolok, hanem „baráti”, munkatársi, bármilyen), amikor úgy éreztem egy nulla vagyok, egy semmitérő, egy defektes, egy túl érzékeny, egy semmihez nem értő, egy buta, ostoba, gyenge valaki. Ha  nem is feltétlenül  mind egyszerre. De hányszor elhittem, hogy ilyen vagyok, mert a másik ezt éreztette velem. Ilyenkor az volt bennem, hogy sürgősen meg kell változnom, mert így most nem vagyok jó, nem vagyok szerethető.

 Amikor szakembert kerestem, ő is rátett még pár lapáttal (erről írtam korábban), hogy még inkább elhiggyem, tényleg nagy gáz van velem és nagyon defektes vagyok, csak hosszú hosszú terápiák hatására tudnék meggyógyulni (tehát legyen jó erős defektesség/lelki betegség tudatom). Te jó ég, hány olyan nem megfelelő helyzet/kapcsolat van, ami elhitet velünk hasonlókat, ami tönkretesz bennünket ha nem vagyunk résen!

A dolog ott kezdett el sántítani, amikor egy adott korszakomban egy időben egy ember pl azt mondta nekem, de jó velem beszélgetni, mennyire nyugodtságot árasztok felé, és milyen jó meglátásaim vannak, míg egy másik azt mondta, látszik mekkora nagy káosz van bennem. Persze hogy a negatív vélemény mindig nagyobb hatással volt rám! De elgondolkodtam hogy is van ez..

Beszélgetek valakivel (én szeretek megnyílni, mesélni magamról és a dolgaimról, a küzdelmeimről) erre az egyik azt látja milyen szépen navigálok életem erdejében, milyen jó vágányon vagyok már, hogy így megoldom a dolgaimat, a nehézségeim ellenére is, igazi követendő példa vagyok (számára), mire a másik azt látja, hogy mivel nem minden tükörsima körülöttem, ezért káoszban vagyok és defektes. Valójában mindkét ember magáról beszélt, aki véleményével jellemzett. Az első maga is jó úton van, ezért az enyémben is a jót látja, míg az utóbbiban bizony nagyobb a káosz, mint ami bennem valaha is volt! Csak épp rám vetíti ki.

Tehát "a probléma nem bennem van, hanem köztünk", azaz a nem megfelelő emberrel töltöm az időmet!

Érzitek a súlyát? A nem megfelelő kapcsolataink nyomnak el bennünket és kérdőjeleztetik meg velünk, hogy jók vagyunk-e így? Pedig csak annyi lenne, hogy elhagyjuk az olyan embereket akik rossz érzéseket váltanak ki belőlünk. Ha ezt megtennénk, ha felvállalnánk, ha kiállnánk magunkért az ilyen nyomasztó kapcsolatokban, legyen az családi, párkapcsolat, munkahelyi vagy „baráti”, akkor tényleg lépéseket tehetnénk egy tisztább, helyesebb énképpel bíró élet felé. Ha nem tudunk ragyogni valakinek a társaságában, akkor azt az embert el kell kerülni jó messzire! Mert akinek nem jó a lényem úgy ahogy van, az nem érdemli meg, hogy terápiákra járjak miatta, hogy majd hátha meg tudok változni annyira, hogy már tetsszem neki! Nem, az olyannak sosem leszek elég jó. Az olyannak majd jó lesz valaki más (vagy az sem), nekem pedig olyan(ok)hoz kell kapcsolódnom, akivel/akikkel jó vagyok úgy, ahogy vagyok, akikkel jó érzés együtt lenni.

Ismerek olyat, aki nyűglődik évek óta egy kapcsolatban, állítólag a párja folyton megalázza, és elmondja, hogy mennyire nem jó így, hanem ilyennek meg ilyennek kellene lennie, tehát  az önbizalmát próbálja gyengíteni és aláásni.. Az az ember valaki másnak valószínű pont jó lenne úgy, ahogy van.

Volt egy rövid ideig egy nagyon gáz munkahelyem. Bármit tettem, akármilyen maximálisan akartam jól csinálni a feladataimat, a főnököm folyamatosan megalázott és hülyének nézett. Az  ő módszere a megfélemlítés és elnyomás volt. Borzalmas lelki gyötrelmeken mentem át, mire megszabadultam tőle. Mármint lelki szinten. Pedig csak annyi történt, hogy a szükség (munkahely) felülírta a megérzéseimet, amik azt mondták inkább kerüljem el. Magyarul „leálltam” egy számomra nem megfelelő emberrel az eredeti megérzéseim ellenére is, aki mézes-madzagot húzott előttem.

Abban a meggyötört lelkiállapotban hatalmas erő kellett hozzá, hogy ott tudjam hagyni. De megtettem!

Viszont hányan vannak, akik nem lépnek ki ilyesmi helyzetekből, mert annyira erősek a félelmeik, vagy már annyira át van mosva az agyuk, ahogy valójában elhiszik, ők tényleg szart sem érnek! Akik nem mernek kilépni a szarból, mert annyira félnek a következményeitől! Hogy mi van, ha utána még ez sem lesz? Hogy miből fogok megélni? Hogy mi lesz ha egyedül maradok? Abba meg bele sem gondolnak, hogy mi lesz ha benne maradnak?

Akik kikiáltott pszichiátriai esetek, vagy „csak” depressziótól szenvednek, szoronganak, vagy közelítik az őrület határát esetleg nézzenek körül a házuk táján, hogy kikkel vannak körül véve? Kinek dolgoznak? Kivel élnek? Kivel barátkoznak?

Nagyon jók vagyunk így is.. csak van, hogy nem a megfelelő közegben! A régit lerombolni és az új közeget kiépíteni nem könnyű. Pedig ez az egyetlen segítség ahhoz, hogy az életünket valóban megéljük!

Most hallottam egy műsorban, ahol a betegségek lelki okai volt a téma: egy bizonyos terapeuta nyilatkozta, hogy utolsó stádiumban levő daganatos betegei nemtől kortól függetlenül ugyanazt nyilatkozták arról, amit megbántak: „hogy nem éltem meg a saját életem!”

Ugye, milyen szomorú? Mert szerintem marhára szomorú dolog!

Egy korom beli lány pár évvel ezelőtt azért halt meg (rákban), mert az apja életét élte! Mert neki akart megfelelni! Beszéltem vele erről akkoriban, és nagyon bíztam benne, hogy ki fog törni belőle! De már túl késő volt! Mi lett volna, ha felvállalja azt, amit ő élni szeretett volna  és elhúz jó messzire a szülői háztól? Mi lett volna, ha felvállalja a haragot a szüleivel, ami legkésőbb pár éven belül lecsengett volna? Mi lett volna? Ezt már sosem tudjuk meg! Őt szó szerint megmérgezte az apjával való kapcsolat, a neki való megfelelés. Pedig sosem felelt meg neki! És ő egy ilyen embernek áldozta fel magát! :( 

A probléma tehát nem bennünk van, hanem köztünk.. és ezen a köztünk-ön mindig lehet változtatni! 

Pszichiáter helyett elég lenne a közeget megváltoztatni.. és sok sok időt tölteni olyan helyeken és olyan emberekkel ahol/akikkel valóban ragyogni tudunk!

Zempléni kalandozások a kék túrán

„Indulj el egy úton, én is egy másikon. Hol egymást találjuk, egymásnak se szóljunk..” 

Erdő, mezők, kis falvak, hosszú kilométerek, sátorban alvás, egyszerű, őszinte szavak és igazi értékek, Rockenbauer Pál és a stábja meg csak egyre tolták a „biciklikereket”, (lépésszámláló) másfél millió lépésen át. 

A stáb és a "biciklikerék"
(kép forrás: http://mtsz.org/cikk/mennyi_is_volt_az_a_masfelmillio_lepes)

Csodálattal és vágyakozással néztem a sorozatot még kisgyermekként sok évvel ezelőtt a TV-ben. Pár évesen szinte hihetetlennek tűnt, hogy minden lépést gyalog tesznek meg! De jó nekik, én is de lennék ilyen! Aztán eltelt jó 30 év, és „ilyen” lettem. Fél év európai zarándoklás után jöttem rá, hazánk gyönyörű helyeit nem is ismerem igazán. Pedig mennyi van belőle! Akkor a „biciklikerék” ismét befurakodott életembe. 

Kaptam ajándékba egy Kék túra pecsételőfüzetet. Szóval hív a Kék túra. Ilyenkor illik menni. Bejártam gyorsan 3 Pesthez közeli szakaszát, aztán rájöttem, nem lesz ez így jó. Egy ilyen túrát az elején kell kezdeni. Onnét akarok indulni, ahol Rockenbauerék is tették, a Zemplénből! Izgatottan állítottam össze kis útizsákomat, alig egy óra alatt, hiszen ebben már gyakorlott vagyok. Sátor, hálózsák, polifoam és a minimális ruha.. meleget jósoltak és mindössze 5 naposra terveztük, nem kellett sok holmi.

Budapestről jó 6 óra lenne az út tömegközlekedéssel a Kék Túra 0 km kövéhez, így Miskolcon aludtunk. Drága szállásadónk, Zsóka, nemcsak finom falatokkal táplált minket, hanem másnap elfuvarozott az indulópontra, Hollóházára. Az úti élmények így már Miskolcon kezdődtek. Útra kelni, máshol aludni, máshol enni, jókat beszélgetni, más életét megismerni, majd másnap ismét útra kelni.. fantasztikus élmények!! Nekem ezek többet érnek, bármilyen luxus nyaralásnál! Zsókánál egy halom útikönyv hevert az asztalon.. Látnivalók Magyarországon, Vendégváró és a különféle tájegységek útikönyvei. Szépek, színesek, tele rengeteg információval. Jé, az egyiket én is ismerem! Imádom az útikönyveket, kicsit még bújtam a Zempléni részt, hiszen holnap már az vár ránk.

És eljött a nap.. ott álltunk Hollóházán a Kék túra emlékműnél. 

A könnyeim is kijöttek, mert annyira vártam, hogy egyszer innét induljak útnak én is. Ezúttal nem a Camino sárga kagylóit fogom követni, hanem a hazai kék csík jelzést. A modern vándor gps nélkül már neki sem vág az útnak, viszont a jelek vannak annyira jók, hogy technika hiányában sem tévedünk el.  Visszaszaladtunk a porcelángyárhoz az első pecsétet begyűjteni, majd rázendítettünk az „Indulj el egy úton..” –ra, és célba vettük a Nagy-Milicet. 

Útközben a Bodó-réti pecsételőhelyen hagytam némi nyomot magam után az utókornak én is egy kis rajzocska formájában. Mi mást hagytam volna, mint a Cicazarándokaimat.

Kemény napunk volt, jó sok szintemelkedéssel, Nagy Milici piknikkel, gyönyörű kilátással, egy brutál térdfájással, füzérkomlósi játszótéren sátrazós -semmit nem alvós, mert fázós- éjszakával. 

A Nagy-Milic tetején

Távolban Füzér vára

A másnap hát igen kómásan indult, főleg azzal a tudattal, hogy a kávé is várat magára, minimum 7 km múlva Bózsván! Ejj vajon lesz-e ott? Bózsva falucska nem csak kávét adott, de azt a vendégszeretetet is, ami olyan nagyon melengeti a vándor szívét, és ami erőt ad a megfáradtaknak a folytatáshoz!

Vándor Bózsván

Az első hölgy, akitől útbaigazítást kértünk, annyira megörült nekünk kék túrázóknak, hogy mindjárt felajánlotta otthonát, szálljunk meg nála. Mivel hogy délelőtt volt, nem éltünk vele, de elérhetőséget cseréltünk. Egy pár perces spontán találkozó és egy szállás ajánlat. Nem rossz. Kisbolt, kocsma egymás mellett, pazar reggelit csaptunk hát a bózsvai italbolt teraszán, a boltos hölgy utitársamat véletlenül be is zárta a kocsmába, a poén hogy én sem vettem észre. 1-2 helyi arc sóhajtozott is, „bár engem zárnának be”.  Kiderült a boltos hölgy, maga is nagy világutazó volt egykor, így jól ismerte a vándor életet. Még azt is megengedte, megejtsünk némi cicamosdást a kocsma mosdóban, ha már a sátorban erre kevésbé volt lehetőség.   Jó kedvvel, teli pocakkal és némi koffeinnel vidáman távozva beirányoztuk a Huták vidékét. 

Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta.. takaros kis falvak, gyengéim a tornácos házak, és a „benőtt” házak, amik a zöld fákból ki sem látszanak.. na, ezekből itt van bőven! jajj de laknék egy ilyenben! vagy egy ilyenben! Nem, ebben a kis faházban! Á inkább ebben! Jajj, mindegyik kellene! Lelkesedtem összevissza.  

Kishuta a nevével ellenben jó hosszú volt, az erdei kisvasút sínein keltünk át. Nagyhután, ami vándormértékkel kisebb, mint kishuta, elszabadult kiskutyát tereltünk vissza gazdijának, de huták közül a legnagyobb meglepetést Vágáshuta adta, egy teljesen újonnan megnyílt igazi kis vándor oázissal. Az úton poroszkálva megpillantunk egy kis bódét, rajta hatalmas botos vándor képe, előtte sörpadok, az udvarban kiskecskék és apró baromfik szaladgálnak. Kicsi lányka és az anyukája invitálnak bennünket friss limonádéra és kávéra, mindez becsületkasszás módon. Jó egy órát elvoltunk itt, megismertük a történetüket, beszélgettünk, nyuszit simogattunk, vándorszeretetben itt sem volt hiány. De jók az ilyen helyek, bárcsak egyre több lenne belőlük a vándorutakon. 

Vágáshuta, vándorpihenő

Zempléni túra álom, minden nehézségével együtt. Persze az utolsó km-eken már lógattam a nyelvemet, egészen Sátoraljaújhelyig, ahol a Kalandpark nagyon szuper új Túristaszállójában puha ágyban hajtottuk álomra fejünket. Előtte még azért főztünk egy igazi jó paradicsomos spagettit a teljesen felszerelt konyhában.

készül a fincsi vándorspagetti

Másnap egy olyan tanya felé vitt az utunk, ahol megállt az idő. Derékig érő fű és faépület, rajta a kék túrás pecsét. Régi deszkák, filccel írt idézetek tarkítják. Ahogy beljebb pillantok több régi épület is felbukkan. Az udvarban cicák kergetőznek, hátul kisbocik legelnek. Bizony a híres Cirkáló tanya, a „Másfél millió lépés”-ben is felbukkan. A hely azóta sem változott, s mint megtudtuk a stáb anno itt aludt a szalmában. A hely, ahol luxusnak nyoma sincs, az emeletes ágyas szoba sem mostanában lett kiporolva, a takarók foltosak, az ablakokon pókháló, a fény is alig süt be rajta, a kőlépcsőt moha nőtte be, és minden annyira régi és kopott, hogy az ablakban az öreg medve is szemlesütve üldögél. 

öreg brumm

Mégis miért akarok annyira maradni, mi az az erő ami ide húz, miért jobb itt, mint a tegnapi „luxus” túristaszállón? Hiszen semmi rendezettség nincs itt, se konyha, se fürdő, csak egy kerekes kút az udvaron.. Meg az a határtalan béke és egyszerűség .. pont az az érzés, ami sokszor annyira hiányzik. Az érzés, ami elegendő lenne a túléléshez.. itt megvan.

Cirkáló tanya

Zoltán, aki házigazda szerepben volt,  lelkesen mesél nekünk a helyről, és nagyon marasztal bennünket. Egyre inkább maradnánk, de győz a „menni kell tovább”. Ahogy számoltuk a hátra levő km-eket, még igencsak sok van, és ha maradunk, nem jutunk el a tervezett állomásig. Jó 2 órát elvoltunk itt, ez már olyan, mintha maradtunk volna-nyugtattam magam. Majd visszajövünk. Megbolyhoztam a cirmos cicát, elérhetőséget cserélünk, mert igen, vissza akarunk ide jönni. Ahogy az egész Zemplénbe.  

Nagyon kemény menet jött ezután Makkoshotykán át végig felfelé, kitikkadva, sötétben érkeztünk az Eszkála erdészházhoz, ahol sátrat vertünk az erdő kellős közepén..

ébredés a sátorban

2 napunk volt még vissza a túrán, hasonló tarka élményekkel, az Istvánkúti erdészház felfedezésével,  Regéci pihenővel, finom falatokkal, Mogyoróskán a Napkelte vendégház minden vándorszeretetet űberelő netovábbjával..

Napkelte vendégház kandúrral

...majd a gyönyörű Boldogkő várának megtekintésével és innét a kissé szomorkás hazatéréssel. 

Boldogkő vára

Nagyon nehezen hagytuk itt a Zemplént, még a vonatot is majdnem lekéstük. Már nagyon várom, hogy innét folytassam a kék túrát a közeljövőben!

Zempléni Kéktúra  2019.július14-18.

Holnap útrakelek

.. igaz csak 8 napra, de az útrakeléseket megelőzi egy gondolati túláradás és egy kis összegzés..

a legújabb útlevelem :)

Nagy az izgalom, az ágyam tele mindenféle hasznos és felesleges dologgal (már ami az úthoz kell). Azon gondolkodom, felbontsam e a mogyorós csokit. Nem akármilyen, mert egész mogyorós, a kedvencem a Lidl-ből. A napon úgyis csak elolvad.. bár esőt mondanak.. mindegy, inkább írok, addig sem ezen jár az eszem.

8 napos kis zarándokútra indulok, Budapesttől-Lébényig a Magyar Caminon. A 2016-os 5,5 hónapos utam óta ez az első alkalom, hogy ismét több napot töltök együtt hátizsákommal a természetben. Nagyon izgatott vagyok, annyira hiányzott már ez a létforma.

Fél év telt el azóta, hogy Budapestre költöztem, ez már több idő, mint amennyit Győrben töltöttem a nagy út után. Hatalmas változás volt ez nekem, vidéki embernek. Tudatos döntésképp költöztem a fővárosba, tovább folytatni azt a belső utat, amit a nagy út indított el bennem.  Fogalmam sem volt mire vállalkozok, mert ezt nem lehet előre elképzelni, ahogy egy utazást sem. Egy életet újra kezdeni a nulláról, szinte. Albérletbe költözni, pusztán egy szobát bérelni, 37 évesen kollégista style-t nyomni, úgy, hogy előtte évekig saját lakásban éltem. Kemény! De ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy elkezdjem itt. És most is itt vagyok. Tavalyi évem jórészt az álmodozásról szólt, rengeteg ötletem volt, de aztán nem valósítottam meg igazán semmit. Oké, de, rengeteget rajzoltam, tizen akárhány féle Cicazarándok képeslap látott napvilágot, illetve tartottam vagy 20 előadást..

De mégis úgy éreztem, hogy az a valami, még nincs felépítve..

Annyira sokminden volt bennem, hogy nem tudtam merre induljak el velük. Azt hittem egyedül mindent meg tudok oldani, vagy majd lesz itt is segítségem, mint az úton is, de ez más volt.. Sokat inspiráltak, és lelkesítettek, de nem jött senki, akivel együtt megváltjuk a világot. Vagy az is lehet, hogy csak én nem vettem észre, mert még nem álltam rá készen! 

Menet közben rengeteget tanultam magamról. Ezek csak kiragadott mondatok, az igazi belső utamat most nincs időm leírni, nagyon nagyon kemény dolgokat éltem meg itt Pesten, nem volt más mint egy tömény szembenézés önmagammal.. nagy mellénnyel a nagy út után azt hittem „készen vagyok” és mindenre elszánt (ez utóbbi igaz is), de az élet a képembe tolta, hogy neeem, dehogy vagy te készen. Mit képzelsz, hogy majd 1 év alatt rendberakod 30 x év hamis hitrendszerét? valóban nem lehet 1 év alatt rendbetenni magunkat 100 %-osan. Csak lépegetni előre.  

Olyan kemény szituációkat kaptam, amiket nem tudtam kezelni, egy kis utolsó porszemnek éreztem magam a nagyvárosban. A réveteg arcok az aluljáróban, a metrón, a tömeg, aztán a városi bringázás, ami egy külön sztorit megérne milyen adrenalin szinttel közlekedek a József körúton pl.. 

 Megint kerülgetni kezdtek az alacsony önbecsülés démonok, akik azt mondták, hogy sosem elég jó amit csinálsz, hogy teljesítened kell az elismerésért, hogy nem vagy elég jó, és hogy nem hibázhatsz.. nem csak úgy maguktól törnek rám, hanem az embereken keresztül.. aljasak, agresszívek és félelmetesek.. és egészen addig jönnek gyötörni, amíg belül fel nem ordítok, hogy elééég volt, és ez az egész egy hamis őrület, aminek nincs helye többé az életemben, és mindent megtenni azért hogy eltűnjenek!  Ez az a pont, amikor rájövök, hogy nem megy egyedül. Van egy út, amit csak egyedül járhatok be, de erre kell a rásegítés. Szóval eljön a pont, hogy egyedül már nem, de megy segítséggel. és igen, segítséggel valóban megy. Nem egyszeri, hanem rendszeres átbeszélésekkel, átgondolásokkal, a miértek megértésével, türelemmel, kis változtatásokkal, aztán egy újabb nagy lépéssel. 

Olyan belső utakat jártam meg, hogy leírni sem merném. Itt azt gondolom nincs is ennek helye, hiszen tudom, a közösségi oldalak nem erre valók. Ha már idáig elolvastad az is csoda, a közösségi oldalakon csak az 1 mp alatt beazonosítható infóknak van értelme. Na, az én utam az „kicsit” több, mint egy másodperc. Nagyon sokmindet tanultam itt Pesten. Az emberekről, az életről, a hamis és felszínes világról, de ugyanakkor a bennem szunnyadó hajthatatlan tettvágy és lelkesedés is elkezdett kis gyenge zöld hajtásként utat törni magának a beton repedéseiben ott, ahol csak a villamos jár.. azért, hogy egy erős gyökerű málnabokor legyen belőle. (Ne kérdezd miért málna, azt szeretem a legjobban, ja hogy mi lesz a villamossal, hát majd arrébb teszik a síneket, ennyi még belefér, amekkora átépítések zajlanak éppen BKK-éknál).

Igen, rengeteget tanultam. A gyötrő démonok figyelmeztetések voltak, hogy ne hagyjam már magam. Elkezdtem felfedezni az értékeimet, hogy ki vagyok valójában, hogy mi lehet az én küldetésem.  Égő vágyat éreztem arra, hogy zarándoklatot szervezzek, hogy embereket hozzak össze. Vándorina énem nem bír nyugodni, ő folyton menne. Nincs még itt a „megállapodás” ideje. Az egy helyben lét nincs rám jó hatással. Ezt is felfedeztem. Ami örömmel tölt el az, ha szervezhetek valamit, amiben magam is aktív vagyok. Ez pedig nem más, mint a túraszervezés. Embereknek olyan helyeket mutatni meg, amik számomra is kedvesek. Igen, ez az én utam. Élményt adni az embereknek úgy, hogy közben magukhoz is közelebb kerüljenek. fantasztikus dolog! Imádok embereket megismerni. Annyira szeretem mások történeteit, tapasztalatait hallgatni. Képes vagyok a vonaton is spontán beszélgetésbe keveredni, egyszerűen megtalálnak az emberek. Egyszer Cicazarándok képeslapot adtam el a vonaton egy hölgynek, aki kb csak annyit kérdezett ez a vonat megy-e Kaposvárra J emlékszem, mennyire feldobott a spontán „üzlet”. És nem ezen van a hangsúly, hanem az egész történésen.. Imádom a spontán dolgokat, annyira nagy energiát adnak! A hölgy azóta követi oldalamat, talán épp olvassa is. Az élmény csúcs volt! Aztán egyszer leszólított egy srác, szintén vonaton, hogy én vagyok-e az, aki olyan sokat gyalogolt, mert ismerős a fejem :D Máskor pedig azon kapom magam, hogy vad idegenek öntik ki nekem a lelküket és engem mindez nem terhel, hanem épp ellenkezőleg.. (nem, nem a se eleje se vége panaszkodásra gondolok, azokat kerülöm, hanem az élettörténetekre!!)

Kaposvár-Santiago méreteket öltött bennem a vágy, hogy végre megírjam a könyvemet. Nem tagadom, alkotói válságba kerültem itt Pesten, a sok belső harc,  a panel-beton környezet lelkileg destruktív hatásai, a visszacsúszás a lelki- Maslow piramis aljára , és onnét felmászás, ismét rengeteg energiámat felemésztett, hónapokig se nem írtam, se nem rajzoltam. Kb a túlélésért küzdöttem. Nehogy bárki szánjon emiatt, már tudom, hogy ez teljesen normális volt! Nem lehet egyszerre mindennel foglalkozni. „Ha nincs mit enned” nem tudod a Floridai luxus utadat tervezgetni.. (mindezt átvitt értelemben mondom, enni természetesen volt mit.) 

Ám ha Pesten mindjárt úgy indítok, hogy minden happy és subidubi, Hawaii van és pálmafák, akkor nem lenne most bennem ez a feneketlen vágy arra, hogy végre felépítsem mindazt, amit a nagy út adott nekem. Ilyen tettvágyat még akkor sem éreztem, amikor hazajöttem az útról. Ennek be kellett érnie. 

Meg fogom írni a könyvemet, ha kell ismét útra kelek, ha kell itthagyok megint mindent, de meg fogom írni! Meg kell, hogy ismerjék az emberek azt az utat, amit bejártam, mert amit itt kommunikálok, az csak töredéke annak, ami tényleg példa és/vagy segítség lehet bárki számára! Tudom nem látszik, de belül eléggé antiszoc vagyok. Irtó magányos lélek, aki egyedül is fantasztikus társasága önmagának, és képes lennék napokig bolyongani egyedül a természetben (ez de hülyeség, amit írok, hát ezt csináltam :D ) aki ismer, tudja hogy ilyen vagyok.. De egyet megtanultam.. egymás nélkül, emberek nélkül, társaság nélkül nem tudunk olyan mértékben fejlődni, mint szeretnénk. Egyszerűen szükségünk van egymásra. Meg kell találnunk azokat, akikkel együtt tudunk működni, akik vevők ránk, az utunkra, akikkel megvan a közös lelkesedés. Akivel ez nincs meg, azokat pedig kerülni, mert viszik az energiát. 

Fantasztikus tapasztalásaim voltak/vannak itt Pesten. Amilyen keményen és amilyen töményen kaptam, annyira intenzíven indult a megerősödés is. Persze már óvatos vagyok, és tudom, hogy sosem lehetek elég nagy mellénnyel, mert bőven van még hova fejlődni. Az úton vagyok, amiről úgy érzem nem tudok már letérni, hiszen az én utam..

Holnap elindulok a Magyarországi Szent Jakab-úton 3 útitárssal, akik számomra még idegenek, hiszem sosem találkoztunk, de úgy érzem jó lesz! Csodás érzés, hogy 3 ember is bevállalta azt, hogy együtt akar velem zarándokolni 8 napon át! Pedig eredetileg egyedül akartam az egészet, de aztán jött az, hogy feldobom a tervemet, és csatlakozzon aki akar.. nem biztos, hogy az egydüli utam hoz akkora fejlődést, mint a csapat.. és 3 ember azért nem egy falka.. de akár lehetne is.. állok elébe most a dolgoknak. 

Lesznek útközben is csatlakozók, illetve az első napra jövők. Várom és nagyon kiváncsi vagyok miket hoz számunkra ez a 8 nap, hogy fogunk kijönni, mikről fogunk beszélgetni, milyen lesz ismét egy Plébánián aludni, milyen lesz máshol aludni, milyen lesz régen látott ismerőssel találkozni, milyen lesz Ádámmal zarándokolni (akivel java részt csak messengeren kommunikáltunk, a pont ami összeköt az a Magyarország-Santiago  út, ő utánam egy évvel járta végig, s most eljön 2 napra). Én várom ezeket a találkozásokat, és az benne a szép, hogy senki sem tudja milyen lesz.

Ismét előkerülhet a dokumentálós oldalam, amit megint annyira szeretek. Kiváncsian várom milyen is ez a magyar Camino, hiszen Zsámbék és Pannonhalma között még sosem jártam! Most felfedezem és bemutatom nektek, ahogy én látom!

Július 25. Szent Jakab ünnepe.. ha már Szent Jakab útját járom, ez a legnagyobb ajándék, mit adhatok neki, hogy neve napján az ő útján vagyok. Persze kérek is tőle. Ismét.. régen beszélgettem már vele.. a nagy úton azt kértem erősödjek és bátorodjak.. most azt kérem mutassa meg hogyan tudom kamatoztatni a bennem levőt..

Tegnap kiváltottam a zarándokútlevelemet, ami gyönyörű új külsővel bír. Hatalmas feeling volt bemenni a zaránokirodába és kérni.. olyan, mintha Santiagoba mennék.. szívesen mennék tovább, de most szabadságot vettem ki, így csak 8 napot tudok vándorolni. Aztán majd meglátjuk idővel mi lesz.. ;-) 

A szállások is szépen összeálltak, lesz, ahol zarándokszállón, lesz szállásom ismerősnél, valamint a sok fb-os megosztásnak köszönhetően ismét jelentkeztek segítő szándékú emberek, hogy befogadnak 1 éjszakára. Na de erről még lesz időm írni az úton, most megyek bepakolni, hiszen lassan éjfél..

Na, ki olvasta végig? ;-)

„Te annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”

Tegnap találkoztam egy 18 éve nem látott ismerősömmel, akivel évekig csak virtuálisan követtük egymás útját. A találkozás fantasztikus volt, még most is a hatása alatt vagyok. 

E nagyon régi barátnőm azt mondta nekem, „Te annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”. 

Aztán meséltem neki a  hétköznapi küzdelmeimről, az utamról, és ami azután következett. Arról a világról, ami keményebb minden vándor útnál, ami kiforgat önmagadból egészen addig amíg nem vagy hajlandó szembenézni vele. Arról az útról, hogy milyen az, amikor az embernek felnőttként a 0-ról kell magát felépítenie a legnagyobb bizonytalanságai közepette és amikor azt érzi, hogy egyszerűen nincs segítség. Arról az útról, amikor azt hiszed meghozod életed nagy lépését és aztán pofonok sokasága ér. Az a világ, amikor már nem a védő szeretet, és az emberek közvetlensége vesz körül, hanem a rideg elutasító valóság. 

A tanulás és fejlődés bizony kőkemény árat követel.

Kemény utat jártam be a mai napig. Tudom, hogy ezt nem véletlenül kaptam, hanem azért, hogy tanuljak és fejlődjek, hogy tisztába jöjjek a határaimmal, kit és mit engedhetek be, és a belső kis bizonytalansággal, ami oly hűségesen kísért, szépen leváljunk egymásról.  

Én nem titkolom a gyengeségeimet. Belül nagyon is gyenge vagyok és sebezhető, ami a felszínen látszik olykor az a védőpajzs. Valahol szükség van erre, hiszen a világomba most már nem engedek be akárkit. Ez most így viccesen hangzik, hogy épp a közel 3,5 ezer követettségű blogomba posztomom majd mindezt, ahol kezdettől fogva osztottam meg  dolgokat a belső utamról, de úgy vélem,hogy ez nem hasonlítható össze a személyes emberi kapcsolataimmal.

 Alapvetően nyitott típus vagyok, és képes vagyok hamar nagyon közvetlen hangot megütni az emberekkel. Aki fogékony erre, az „marad”, aki nem, az úgyis megy tovább.  Szeretek magamról beszélni és mások élettörténeteit hallgatni. Szeretem megosztani a gyengeségeimet, mert egyfajta kapcsolódást hoz létre a másik emberrel. Nyilván ezt az azután, ha látom a másik fogékony rám.

Lehetünk a gyengeségeinkben is magabiztosak. A belátott és felvállalt gyengeségek magabiztossá tesznek, de cseppet sem arrogánssá. Ezt amiatt írom, mert sokan összekeverik a magabiztosságot a nagyképűséggel és arroganciával. Pedig nem rokon lelkek. Az arrogancia egy nagyon merev, kemény, de mégis könnyen átlátható védőpajzs. Az arrogáns ember, aki nem meri a gyengeségeit vállalni, azt hiszi, ezzel parancsol magának tekintélyt, hogy ettől lesz valaki. Ez hamar átjön, de az ilyen embertől a többség inkább menekülni próbál, mintsem megérteni viselkedésének okát. 

A magabiztos embernek erre viszont nincs  szüksége, mert belül már megharcolta a magáét. Már természetesen mer kiállni magáért és nincs szüksége arra, hogy másokon uralkodjon, őket lefelé nyomva saját akaratának érvényesítéséhez. Ha minden ember rendelkezne azzal az egészséges magabiztossággal, akkor nem lenne annyi betegség és annyi konfliktus a világon. Valójában alapvető célunk kellene legyen ezt megtanulni. Mert  többségünk ezt nem hozza otthonról sajnos. És sokan nem vagyunk ehhez elég tudatosak sem.

 Ez esetben az élet gondoskodik róla, hogy megtanuljuk, olykor nagyon kemény áron.

Nem vagyok pszichológus, sem életvezető, de magam tapasztalatai azt mondatják velem, hogy ez bizony tanulható. Egyszerűen figyeljük meg a reakcióinkat bizonyos konfliktushelyzetekben és hamar kiderül mennyire vagyunk magabiztosak és mennyire állunk ki magunkért. Hagyjuk magunkat lenyomni és belül puffogunk csak, vagy visszatámadunk. Esetleg kellő higgadtsággal és ész érvekkel megvédjük a magunk igazát. Ez utóbbi a legnehezebb, itt én is elbukom. De a saját belső szorongásunk feloldása érdekében azt mondom még a visszatámadás is jobb (na nem az erőszak), mint az elfojtás..

Gyengeségeink felvállalásának is megvan persze a maga helye/ideje, senkit sem buzdítanék arra, hogy egy állásinterjún rakja ki őket. Az egy vizsgahelyzet, ahol valahogy át kell menni, később majd úgyis kiderülnek. A poén az, hogy már egy rövid beszélgetés alapján is lejön egy emberről sokminden. Így a titkolt gyengeségek is. Amik beszédesebbek, mint a felvállaltak. Nyilván ehhez nem árt némi emberismeret, és jól működő ösztönök..

Összegezve, nem az a cél, hogy szabaduljunk meg az összes gyengeségünktől, mert az egyenlő a lehetetlennel. A cél az, hogy elfogadjuk és vállaljuk őket, hiszen a valódi erőnk ebben mutatkozik meg.

Nagyon hálás vagyok régi barátnőmnek ezért a beszélgetésért, hogy együtt leáshattunk lelkünk sötét bugyraiba és láthattuk egymás igazi arcát ami a felszín alatt rejtőzik. Mert igen, néha kellenek az ilyen beszélgetések!

A világ arra visz minket, hogy legyünk nagyon nagyon kemények, mert különben áttaposnak rajtunk. Én ha megfeszülök sem tudok olyan kemény lenni, mint amilyet a világ elvár, mert nem tudok önmagamból kifordulni. Ha így lenne az már nem én lennék.
Én nem egy falakkal körülvett őrtorony akarok lenni, akihez nem létezik út, hanem elérhető azok számára akikkel dolgunk van egymással. A célom sokkal inkább megtalálni azokat  a szálakat, embereket, akikkel egymást segítve tudjuk egymást a céljainkhoz eljuttatni úgy, hogy közben emberek maradunk a szó szoros értelmében.

Embernek maradni és emberként alkotni valami igazán nagyot és maradandót a világ számára..

Együtt a magyar Caminon: Budapest-Zsámbék (Vándorina zarándoklat :)

Kinézek az ablakon az ötödikről, alattam betontenger, parkoló autók, jövő-menő autók, és épp 2 villamos üdvözli egymást a síneken. Szép e találkozás, imádom a villamosokat, de most valahogy lélekben mégsem itt vagyok.  Még a zsámbéki medence őrült szelében kapkodom a kalapomat és nézem a lengedező búzamezőket azzal a kis belső gyermeki örömmel, ami mindig ott van ha hátizsákos vándorként útra kelek. Hálát érzek a vándor létemért és azért a csapatért, akik eljöttek velem zarándokolni szombaton, a magyar Camino pontos nevén Camino Húngaro első napi szakaszára, azaz Budapesttől Pátyon át Zsámbékig.

Na akkor csapjunk bele, hogy is volt ez a nap J

Páran már üldögéltek a Clark Ádám téri 0 km kőnél, mikor nagy sietve odaértem. Oh, de égő, hogy épp a szervező késik el, de neeem!  Még csak 8:27 van, időben érkeztem! Megalapoztam az indulást egy kis Lánchídi futással,  ha már annyira elbamultam a Deák téren az óriás kerékre meredve. Tényleg óriási, és ha alatta állsz nehéz levenni a szemedet róla.

Ismeretlenek közt 2 ismerős arc is feltűnt, Zsófi, az erdélyi lány, akinek még Győrben adtam éjjeli szállást, mikor a magyar Caminot járta. Azóta már másodszor jött velem túrázni. Illetve Andi, akivel a Járatlan utakon fesztiválon beszélgettem, majd az előadásomat is meghallgatta J

Egy gyors bemutatkozás az „idegeneknek”, akik megnyugodtak, hogy lesz túravezetőjük.

Benyomásom az volt, ez egy tökjóóófej csapat lesz, és már alig vártam, hogy nekivágjunk!

Pár perc múlva megérkezett Female Yeti nagy vidáman, egy hatalmas hátizsákkal a hátán. Óriási batyúja láttán elbizonytalanodtam, lehet, hogy Santiagoig hirdettem a túrát és nem csak Zsámbékig? Aztán kiderült Yeti már a Sziklás-hegységi túrájára edz, azért pakolt így fel.. hát az nem lesz semmi vállalkozás! De picit azért irigylem J

Felírtam a neveket, közben megérkezett Sári az alagútból, összeállt a teljes csapat, akik az origóról indulunk (Clark Ádám tér 0 km kő a magyar Camino hivatalos kezdőpontja, innét az út az alagúton át kezdődik).

Egy gyors csoport kép (CSK) a 0-as km kővel, aztán nekivágtunk. A Caminoról már mindenki hallott, volt köztünk aki meg is járta, de a Magyarországiról nem sokan tudtak főleg nem azt, hogy merre megy. Így volt öröm, hogy jééé itt vannak a jelek J

és igen, 10-en indultunk a 0-ról! Többségben a nők, ez gondolom látszik :)

íme a jel az alagút előtt

A Clark Ádám teret a Krisztinavárossal összekötő alagút 350 m hosszú, bele is csaptunk.. kicsit nekem a születést szimbolizálta (így utólag), kijutunk az „alagútból” a fényre, és még minden nehéz és bizonytalan, hiszen a városban  a sok inger miatt a jelek is nehezebben észrevehetők még annak ellenére is, hogy szuperül ki van jelölve. Városban zarándokolni kevésbé felemelő, mint a természetben.  Persze én már mindenben szimbólumokat keresek, lehet másnak ez nem fordult meg a fejében.

A Normafáig az út 7 km, és bizony elég szenvedős, hiszen szinte végig emelkedőn megyünk. A Diana utcai lépcsős emelkedő a legbrutálabb. Utóbb kiderült, ez a szakasz az egész Camino Húngaro legdurvább szakasza már a hirtelen nagy szintkülönbség miatt.
Szegény csapatom, gondoltam is, nehogy elmenjen a kedvük a Caminotól J Hősként visleték az emelkedőket, még úgy is, hogy egy helyen benéztem a jelet és egy utcával tovább mentünk. De mapsme-vel visszataláltunk, akkor már a Normafa út jött. Közben hajtottam is a csapatot, hogy időben érkezzünk, mert a csapat egy része Normafán csatlakozott hozzánk.
 Jó 20 perces csúszásunk lett a tervezetthez képest, de gyakorlat hiányában ezt nehéz volt pontosan megsaccolni. Más amikor az ember egyedül megy, és más csapattal.

hajrá vándorok!

Közben kaptam egy smst egy Bettitől, akiről kiderült aznap reggel olvasta a felhívást a túráról, mert a facebook feldobta neki, és gondolta eljön, remélve, hogya Normafai csatlakozást még eléri. Tök örültem, hogy lett egy ilyen spontán csatlakozónk is. Betti és még +9 ember azaz 10 várt ránk a Normafán. Így lett számomra világos, hogy a Normafai réteses az híres a magyar Caminos körökben, ugyanis sokan innét indulnak neki, hogy kihagyják a városi szakaszt.

Nekünk nem elég egy Female Yeti, így összeszedtünk útközben egy Vándorboyt is :D Vándorboy, a legtöbb országban járt magyar utazó, aki 15 évig stoppal járta a világot, majd ő kezdte el szervezni a Járatlan utakon fesztiválokat (és teszi a mai napig) , ahova tavaly engem is elhívott előadni. Szóval megtisztelő volt, hogy Fannival párjával, és a Világutazó állatkákkal együtt eljöttek szerény caminos zarándoklatomra J

Ott nézegetnek kifelé

Nem, ezzel még nincs vége az utazó „celebeknek”, szintén Normafán csatlakozott hozzánk az El Camino Party „stábja”, Kata és Gyuri. Gyuri egy igazi Caminofanatikus, a Camino Húngarot 50 óra alatt járta végig ha nem túlzok alvás nélkül, vagy minimális pihenéssel. Az utikönyv szerint 8 napi szakaszra osztott, mintegy 200 km-es utat Budapesttől Lébényig!! Továbbá vágigjárta Spanyolország szinte valamennyi Caminoját, és más országok Caminoit is taposta.

De nem hagyom ki Orsit és párját sem, akik szintén egy nagyot utaztak, Svájcban éltek, majd tavaly nekivágtak a világnak és számos helyet jártak be, mint Új-Zéland, Japán stb. Orsival az ismeretségünk mellesleg érdekes, még a nagy utam elején ajánlotta fel, hogy befogad Lausanne-ban, ha arra megyek. Aztán technikai okokból végül nem nála szálltam meg, de a követtük egymás útjait a fb-on keresztül. Végül a kis túrámnak hála, végre személyesen is megismerkedtünk J

Aztán még egy utazó, Kati, aki nem rég tért haza DK-Ázsiai útjairól, mellesleg őt is a Járatlan utakon fesztiválról ismerem.

Természetesen a hangsúly nem azon van, hogy ki mennyit és mekkorát utazott/gyalogolt már, és/ vagy netán mekkora blogger, de ha már velünk voltak, egy említést mindenképp megérdemelnek. A hangsúly azon van, hogy mind csodálatos és nagyszerű emberek gyűltünk össze, belerakva a magunk egyedi színeit a nagy egészbe és így együtt egy nagyszerű csapattá válni.

A vándor(ina)/(boy) csapat :D

Az út a Normafai Szent Anna-kápolnáig 7 km, szóval megérdemeltük már a pihenést. Amíg összeszedtem a rétesesnél várakozókat, addig Yeti bemelegítő gyakorlatokkal fárasztotta a többieket :D na jó, csak viccelek, nagyon hasznos az ilyen!

A 2 km-re levő Makkosmáriai templom előtti nagy füves parkban, ahol mázlinkra csak mi voltunk, tartottunk egy kis bemutatkozást, ki miért jött, mit szeretne megosztani magáról és milyen viszonyban áll a Caminoval :)

bemutatkozunk :) 

Elég érdekes volt hallani, hogy kinek mit jelent egy túra, egy út, egy belső út. Kicsit tisztába tettük a különbséget a túra és a zarándoklat között, de abban megegyeztünk, hogy tök mindegy ki milyen céllal indul el egy útra, legyen az önkeresés, vagy csak a kaland, a szép tájak csodálata, mindenképp kap egy olyan belső élményt, ami közelebb vezeti önmagához, a belső útjához.

Olyan is akadt, akinek a Camino maga semmit nem jelent, és különösebben nem is éredekli, csak a csapatélmény és a túra miatt jött. Én pedig örültem, hogy ennek ellenére mégis ittvolt, sőt a következőre is jönni szándékozik J
Aztán olyan is akadt, akit a barátnője „csábított el” reggel, hogy jöjjenek már el túrázni, pedig ő azt hitte strandra mennek :D Végülis napozni emelkedőn felfelé menetben is lehet, csak így kevésbé élvezetes. Na de, le a kalappal, hogy bevállalta, és bízom benne, hogy kapott egy olyanfajta élményt, amit a strandon nem biztos, hogy megkap.

Aztán voltak Caminot megjártak is, Caminora menni készülők, és a naagy utazók, akiket már említettem. Bemutatkoztak a Világutazó állatkák is, Vándorboy által. Nekik persze könnyű, hiszen jórészt hátizsákban utaztak. De csak a csapat érdekében, hiszen apró lábaikon sokáig tartott volna mire utolérnek minket, és várakoztatni sem akartak senkit.

Kata és Gyuri, akiknek a Magyar Caminohoz több közük van, mint nekem, már ha lehet így mondani, tán nem a legjobb szó. De többet tudnak róla, és többször jártak itt, maradjunk annyiban, így elmondtak pár érdekességet az úttal kapcsolatban, értékadó gondolataikért és segítségükért köszönet! Ők már szerveztek zarándoklatot eme szakaszra (is), így tudták mivel jár egy csoportot vezetni, én viszont még a szárnyaimat bontogatom csak e téren. Mindenképp kaptam tőlük olyan meglátásokat, amikre később nagyobb hangsúlyt fektetek majd, szóval egyfajta tanító szerepet is betöltöttek számomra.

Következő állomásunk a +2 km-re levő Budakeszi MOL kút volt, lehetőség egy kávéra, vízvételre, és sajnálatos módon 3 embertársunk és egy állatka elköszönt tőlünk. Már nem a világutazó állatkák egyike, hanem Marci kutyus, aki nagyon nagyon elfáradt, és a gazdija nem akarta szegénykét tovább járatni. Az egyik csapattagunk pedig komolyabb csípőfájdalommal küzdött, és ez esetben célszerűbbnek tűnt abbahagyni a túrát. Nagyon sajnáltuk, egyrészt fájdalma miatt, másrészt, hogy nem jönnek velünk tovább, de így ez volt a legjobb döntés.

„Megfogyva bár, de törve nem”, 17-en indultunk tovább a Pátyi erdőnek a Budakeszi határában levő susnyáson át. Én szeretem az ilyen vadregényes  füves, bozótos szakaszt is, de egy kullancsátnézés nem árt utána. Már magunkon, nem a bozótban. Hééé kullancs, hol vagy?

Egész jó tempót nyomtunk, a pátyi erdő nekem most úgy lepörgött, hogy szinte csak a kerítésekre emlékszem, amiket mászni kellett. Mennyire más volt ekkora csapattal, mint múltkor  egyedül. Egyedül órákat bámészkodtam az erdőben, kézenálltam, heverésztem, fotóztam, rajzolgattam cicajeleket, most meg úgy elbeszélgettük az időt, hogy hipp hopp ott volt Páty.

zarándokok akcióban

Cukorborsó vendéglőnél ismét búcsút vettünk 4 tagunktól, akik eleve így tervezték, hogy idáig jönnek. Átadtam gyorsan az Emléklapokat, amiket a Budakeszieknek elfelejtettem, de utólag megkapják! A  vendéglőt sajnos nekünk, továbbindulóknak ki kellett hagynunk időspórolási szándékkal, de a lecsatlakozók talán ettek helyettünk is J

13-an folytattuk hát az utat, s Páty határában a kisbolt előtt megpiknikezve a betonon, nekivágtunk a töki egyenesnek. Gyuriék felkészítettek, hogy ez bizony kemény lesz, mert a zsámbéki medencében eléggé megáll a levegő, a nagy esőzések miatt sárra is lehet számítani, ami lehet, hogy nem száradt fel (megjegyzem közben, egész úton nem volt gondunk a sárral, a talaj szuperül felszáradt annak ellenére, hogy előző nap még szakadt az eső).

Miért együnk a zöldben, ha ehetünk a betonon is? :D

Tök falucska közvetlenül Zsámbék mellett van, szinte egybenőttek, ezért is hívják ezt a szakaszt töki egyenesnek. Ez még 12 km a pátyi kisbolttól.

Számomra fantasztikus szakasz volt, én nagyon élveztem! Mázlink volt az idővel, a szél fújt, így nem állt a levegő, és a sarat is felszárította kivéve itt ott, de ki lehetett kerülni.

Kukorica, kalászos növény, napraforgó táblák és pihentetett területek váltogatták egymást, mi meg ballagtunk köztük a hosszú hosszú szinte végeláthatatlan földúton.

szélfútta, napsütte vándor(ina)

Nevezik ezt a szakaszt a magyar „Mesetának” is (Meseta spanyol fennsík, a Camino egyik szakaszán napokon keresztül tart, hosszú egyenes, elég ingerszegény), de engem ez a töki egyenes inkább a Santo Domingo de la Calzada előtti szakaszra emlékeztet, amikor szintén mezőgazdasági táblák közt ballagunk jó sokáig egy végeláthatatlan földútion. Bár az dombos, ez meg egyenes, mégis azt az érzést idézte számomra.

Útközben azért készítettünk 1 CSK-t csirkelábról. (Csirkeláb a kb 10 centis fotóállványom)

csirkeláb beállt

Szántóföldi CSK

E szakaszon egyedül is ballagtam egy jó félórát  legalább, bevallom szuper érzés volt. És nem azért, mert elegem lett a csapatból, de ilyenkor tudtam egy kicsit befelé nézni, és megérezni ennek az egész napnak a történéseit, csodáit, és hagytam felbuzogni magamban azt a hálát amit éreztem! Hálát azért, hogy ittlehetek, az emberekért, akik eljöttek, látni, hogy élvezik, hogy  a fájdalmak ellenére is lelkesek és itt barangolnak velem azon az úton, ami számomra oly fontos. Hálát az időjárásért, hogy kegyes volt hozzánk, a lábaimért, az egészségemért, azért a lelkesedésért ami kifogyhatatlanul ott van bennem, ha olyan dolgot tehetek, amit szeretek, és közben mindezzel  másoknak is adhatok valamit. Átfutott az a kis boldogság, amit oly sokszor nem találok meg a szürke hétköznapokban. Közben gondolkodtam, hogyan is tovább az életemben most. Mert belül valami már megváltozott. És belül valahol már megint útra készülök.

Szép lassan a szél befújt bennünket Tök határába, majd tovább Zsámbékra. Már este 8 óra közeledett, a hazajutásról is gondoskodunk kellett, így sajnos a csodás zsámbéki premonstor romjait nem tekintettük meg, de egy plusz ok, hogy visszatérjünk Zsámbékra.

Távolban a tornya

A várost átszelve a templom utáni buszmegállóhoz közeledve megálltunk egy helyen és kiosztottam mindenkinek a kis Emléklapokat, amiket még előző nap csináltattam.  Így értük el végül a 31 km-t. (Normafaiak -7) A poén az, hogy gőzöm nem volt hányat csináltassak, csak hasraütésszerüen nyomattam 20 db-ot, ami technikai okokból „véletlenül” 21 lett. Bár tudjuk, véletlenek nincsenek, és valóban nem, ugyanis éppen 20-an voltunk a túrán! 21.-nek pedig a Világutazó állatkák is kaptak egy lapocskát, hogy inspirálódjanak a következőre :D

:)

Az okleveleket pedig e-mailben kapják meg a csapattagok arról a teljesítményről, amit ténylegesen legyalogoltak. Hiába nem a teljesítményről szólt, de vele járt, és mindenki megérdemli!

Szuper zarándoklat volt olyan emberekkel, amilyen társaságot bármikor kívánnék magamnak, ha épp társaságra vágyom J

Na de ezzel még nincs vége a történetnek..Egy olyan csapat, ahol 2 stoppos világutazó is van, bizony átgondoltatja az emberrel, hogy busszal menjen haza vagy hogyan is akkor.. Yeti már idefelé is mondta, hogy stoppal menne vissza, Vándorboy meg ha már 15 évig stoppolt, akkor most pont Zsámbékon szálljon buszra.. :D meg aztán Fanni is nyilván, meg a Világutazó állatkák is. Nekem Vándorinaként illett volna hazagyalogolnom, ha már a név kötelez, de úgy voltam vele ezt a stoppolást is kell próbálni végre. Így 4en nekiálltunk kezet tartani, a többiek pedig elindultak a buszra. 13-an azért mégse stoppolhatunk, hogyan férnénk be egy kocsiba annyian :D

hé, vegyetek fel, csak 4en vagyunk, a sofőrnek még marad hely!

Ismét egy újabb élmény következett.. én, mint nem stoppos, nem sok reményt fektettem ebbe bevallom, hiszen szombat este miért menne be bárki is Zsámbékról Pestre, s már a következő buszon gondolkodtam.. De egyszer csak megáll egy kocsi, egy csajszi kiszól, hogy Pátyig elvisz minket, ha az úgy oké. Persze, hogy oké, azzal is előrébb vagyunk, beültünk, s mentünk. Cukorborsóig vitt minket, onnét átsétáltunk a buszmegállóba, a busz 10 perc múlva jött volna, addig is kitartottuk a kezünket.
Hát nem sokkal később megállt egy autó, 1 embert tudott felvenni Budakesziig,  Vándorboy mint a legnagyobb stoppos, be is szállt, gondoltuk mi csajok összetartunk, s együtt megyünk. Nemsokkal később  nekünk is megállt egy kocsi, szintén női sofőr, Budakeszire. Örültünk, mentünk. Budakeszin a buszmegállóban sem kellett sokat tökölni, egy 3. női sofőr is felszedett minket és behozott egészen a Széll Kálmán térig. Hihetetlen volt, komolyan! fél 10 körül bent is voltunk, ha nem hamarabb. Vándorboyt is összeszedtük a metró előtt.

3 fuvarból 3 női sofőr. Most vonjam le azt a következtetést, hogy a nők szívesebben vesznek fel stopposokat? Vagy együttérzőbbek? vagy nem tudom.. de nagy hála értük, annyira jófejek voltak, és azt gondolom nekik is egy élmény volt, hogy ennyi vándort összeszedhettek :D Mindjárt rájuk is zúdítottuk, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, Járatlan utakon fesztivál meg stb Cicazarándok képeslapot is kapott mindegyikük, hiszen bőven megérdemelték  J

sofőrünk a santiagói Cicazarándok lappal :)

Széll Kálmánon érzékeny búcsút vettünk Fannitól meg Vándorboytól és a Világutazó állatkáktól, én meg gondoltam szolidarítok Yetivel, aki a 0 km kőnél hagyta a bringáját, és átsétálok vele, nem metrózok. Amúgy se szeretek jegyet lyukasztani, a metrón meg nem árt.. Felszedtük a bringát, gondoltam ha már idáig eljöttem innét már elsétálok a Kálvin térig, majd ott felszállok a metrópótló buszra. Yeti szolidarításból eltolta velem a bringáját a Szabadsághídig. Nade a Szabadság hídnál kitaláltam, ha már idáig eljöttem, elsétálok a Haller utca sarkáig, majd ott felszállok a 24-esre. Az már csak fél óra. Yeti  tovább szolidarított velem a Boráros térig, majd egészen a Haller sarkáig. Ott végleg elváltunk, ő hazatekert, én meg úgy gondoltam ha már idáig eljöttem, ezt a 2 villamosmegállót már igazán lesétálhatom, az már csak 15 perc.. így lett az utam végül 37 km, nappalból az éjszakába nyúlóan..

éjjeli Yetik és Vándorinák

ááááhhhh nem hiszem el, hogy a végére értem, igen, hazaértem és nagyon boldogan és hulla fáradtan feküdtem le aludni, de előtte még megnézegettem a képeket!

Fantasztikus nap volt, drága zarándokok és olvasók, remélem legközelebb is legalább ennyire jó lesz!

A következő szakasz már tervezés alatt, hamarosan meg is hirdetem! Jómagam pedig készülök, hogy egyben is végigjárjam a Camino Húngarot Pesttől Lébényig vagy tovább.

Le a kalappal, hogy végigolvasátok, bár tudnék kevesebbet írni!

(Kaland)vágy kontra félelmek

.. pár gondolat, kis motiváció, ha elindulnál, de még félsz..


Nőként egyedül közel fél évet gyalogolni ismeretlen tájakon, olykor egyedül sátrazni a pusztában, padon, vagy zárhatatlan ajtajú kis házakban egymagam aludni, mondhatni veszélyes és félelmeket ébreszthet sokakban.. mondhatni.. lehet mondani.. talán annak tűnik.. de a valóság teljesen mást igazolt..

1.szállásom Ausztriában (itt még nem volt sátram és aznap hagytam el a polifoamot is....kissé kemény lett)

Az út valóban rejthet veszélyeket, hiszen magányos séták hosszú hosszú km-eken át erdőkben, pusztákban, olyan utakon, ahol úgy éreztem egy lélek sem járt rajtam kívül.. bármi történhetett volna, ha épp egy nem jó szándékú ember ólálkodik arra felé.. aztán a köves meredek talajon számtalan esély van balesetre, főleg 15-18 kilóval a hátamon.. megjegyzem, kimondottan egyetlen balesetveszélyes szakasz sem volt, nehogy bárkit ez eltántorítson, de a súlytól, fáradtságtól előfordulhat egy rossz lépés..  aztán a nagy „migránsveszély” amivel riogattak itthoni ismerősök, ennek ellenére én eggyel nem találkoztam. És még sorolhatnám.. (kóbor kutyák, vaddisznó, sáska stb)

Bármi lehet veszélyes, az is ha kilépsz az utcára. Mindentől lehet félni. Egy ilyen hosszú úton pláne.

De, az érem mindig két oldalú.. ahogy a fény és az árnyék is mindig együtt járnak.. ami igaz, annak az ellenkezője is..  A  kérdés csupán  az, hogy Te mire rakod a fókuszt..  félsz, vagy lépsz.. a bajt várod, vagy az út kis csodáit..  

Ahol veszélynek vagyunk kitéve, ott van védelem is, de ahol túl nagy a kényelem és a biztonság, oda befurakodik valami sokkal nagyobb szörnyűség, mint ami az úton történhet: a megcsömörlés, az unalom, a kiégés és a közöny..

Én ez utóbbitól jobban félek, mint attól, hogy kilépjek az ismeretlenbe.

Persze felmerül a kérdés, hogy hova lépjünk? Hiszen nem akar mindenki Szent Jakab útján vándorolni Santiago de Compostelába, vagy akár máshova.. nem is járható ez mindenki számára. Csak azok számára, akik elindulnak rajta ;-) de nyilván vannak más utak is..

Hogy mi a te utad?

Az, ahova a szíved húz.. ahol most lenni szeretnél.. amilyen lenni szeretnél.. amit csinálni szeretnél.. azt az utat célozd meg és tegyél meg érte mindent, amit tudsz.. bármilyen kis lépésenként.. a félelem mindig ott lesz.. de ha a vágy egy kicsit is felülmúlta, ha a mérleg egy fokot is átbillent a vágy javára, akkor rajta, menj és ne nézz hátra! Dolgozz meg érte! Külvilággal ne törődj, ők nem tudják benned mi zajlik! Nem is érdekli őket igazából.. csak saját maguk, és minden negatív megnyilvánulásuk csak azért van hogy téged letörjenek, mert irigylik az elszántságodat.. ne hagyd magad.. csak azokkal foglalkozz, akik bátorítanak, segítik az utadat! Meg fog jönni a segítség a következő lépéshez! Csak ne add fel!  

"Most már nem adom fel ;-) " (Spanyolország, Castrojeriz után)

Bármi lehetséges a saját hited szerint.. bármi.. nem úgy bármi, hogy csak úgy bármi, hanem a hited szerinti bármi.. de amire vágysz, abban már hiszel, csak kérlek ne ragadj le a sóvárgás szintjén, ahogy én tettem évekig.. az nem visz előre.. a sóvárgás az hitetlenség.. az rossz barát.. hidd el, hogy képes vagy arra, amit szeretnél.. mert az a vágy ott, az nem véletlen! ;-)

Uh, ez kicsit ilyen „korunk hőse motivációs tréneres” szöveg  lett, pedig nem annak szántam! De annyira ezek vannak bennem.. mert az élet olyan gyorsan képes leperegni, és időnk sosem lesz több, csak egyre kevesebb.. ezt nem nyomasztásképp mondom, de tény, hogy itt az idő összekapni magunkat! ha megérted e mondatokat, elgondolkodsz egy kicsit és lépsz valamit, akkor egészen biztos, hogy nincs késő. A motiváció pedig magamnak is szól, mint mindig..

Az út nem egyenes! Göröngyös és akadályokkal, fájdalmakkal tarkított.. Magyarországon 3 napig küzdöttem a vízhólyagokkal és következményeivel az eső és az eltévedésekből adódó rossz talajviszonyok miatt, nem tudtam hogyan lesz tovább, de lett.. mentem.. Ausztriában egyszer estem térdre sziklán, de egy nagyobbacska térdsebbel megúsztam és mentem tovább.. szintén Ausztriában volt egy napokig tartó talp fájásom egy túlerőltetéstől, akkor pihentem, aztán folytattam.. még mindig osztrákhon: majdnem gyorsabb volt nálam a talaj egy szakadékban, mint a mászásom, de az utolsó pillanatban ott volt egy kis fa, amiben megkapaszkodtam, és valami láthatatlan erő felsegített a peremre. Mindig ott volt a segítség, sosem „hibázhattam” nagyobbat, mint ami még korrigálható! 

A banán mindent begyógyít, ennyi kis seb meg belefér :D (Ausztria, Göttweig után)

Ha féltem éjjel a sátorban, vagy „gyanús alakot” láttam az úton, arra gondoltam, ha itt veszteném életemet, annak az ég világon semmi értelme nem lenne! Ezen néha még el is mosolyodtam.. mert így van.. amire hívást kapunk az nem véletlen, a küldetésünk beteljesítéséig nem halhatunk meg!

Nekem az egyik ugyan teljesítve, de a fő küldetésem még úgy érzem messze .. addig még van egy csomó részküldetés..

Az utam végül azt igazolta, hogy akár az én félelmeim  1-1 helyzetben, akár az otthoniak aggodalma, a „jószándékúak” vészmadárkodása  teljesen alaptalanok és feleslegesek voltak. Ebből merítsetek erőt egy bármilyen elinduláshoz J

Ne engedjük az életet csak úgy tovahaladni mellettünk, ragadjunk egy vándorbotot és  inkább menjünk vele! 

felpakolt vándor Pamplonában :)

Buen Camino nekünk, mindenféle úthoz!!