„Az
út vége csupán a kezdet” El Camino- lelki élményeim
2015.szeptember
11 és október 12. között megjártam az El Camino Francia útját (Camino Francais-
Saint Jean Pied- de - Porttól Santiago de Composteláig), valamint a Camino de
Finisterrét (Santiago de Compostelától a 2 óceánparti városig: Finisterréig,
majd Muxiáig). 34 nap távollét, ebből 30 nap gyaloglás, összesen 910 km 1
pihenőnappal az út végén.
Életemnek
abba a szakaszába jutottam, amikor azt mondta a belső hang: nézz szembe
önmagaddal. Tovább forogsz önmagad körül, sajnáltatod magad és nyalogatod a
sebeidet vagy végre felállsz és teszel magadért valamit?
Értettem,
elég volt, teszek valamit. Leszámolok régi életemmel és előre nézek. Jó és
akkor merre tovább? Vártam a jelet..
Ez
idő tájt történt, hogy egy barátom (Berci) kijelentette egy közös pizzázás
során: megy az El Caminora. Nem hívott, csak mondta. Ő márpedig megy. El
camino.. El camino.. nem hagyott nyugodni ez a szó.. tudtam, abban a
pillanatban tudtam, hogy én is menni fogok. Abban a pillanatban olyan erős
hívást éreztem, amilyet még soha azelőtt. Na akkor megvan a jel? El Camino..
mikor először hallottam róla, beleszerettem, de mint egy plátói szerelem, nem
hittem el, hogy egyszer az „enyém lehet”. Túl nagy árat kéne fizetnem érte, túl
nagy áldozat lenne. A fizikai részétől sosem féltem, mert gyalogolni, mozogni
mindig is szerettem, ami inkább aggasztott, az a kényelemről való lemondás, a
sekélyes idegen nyelv tudásom és a sok emberrel való együtt alvás.. Még nem
voltam elég erős, hogy kilépjek a komfortzónámból..akkor még nem..
Aztán
ott a pizzériában valami hirtelen megváltozott. Belül igent mondtam a
Caminora.. Hihetelen boldogságot éreztem, s onnantól kezdve fokozatosan javult
a hangulatom, elkezdett rendeződni az életem.. mert lett célom, lett értelme az
életemnek. Élveztem a felkészülés minden pillanatát, a vásárlást, a sportolást,
a gyaloglást a Deseda körül, az El caminos könyvek és blogok olvasását..
tudtam, hogy mindez a célom felé visz. Nagyon vártam az utat, de ugyanúgy
féltem is tőle. Féltem, mint az ismeretlentől.. Bercivel megegyeztünk abban,
hogy az úton nem akaszkodunk egymásra, mindenki megy a saját tempójában, ki
merre lát.. nem terveztünk, csak az elindulást.. Az úton nem is érdemes
tervezni, csak hagyni, hogy történjenek a dolgok.. én is így tettem.. Volt,
hogy együtt mentünk, volt, hogy csak a szálláson találkoztunk, volt, hogy
egyáltalán nem találkoztunk.
A
célom nem Santiago volt vagy az Óceán.. hanem az, hogy ott legyek, hogy átadjam
magam az útnak, hogy találkozzam azzal az emberrel, aki vagyok, és nyitott
szívvel fogadjam az út ajándékait.. Hálás vagyok a 34 nap minden pillanatáért,
amit ott tölthettem, hogy kiszakadhattam a mókuskerékből, és megtapasztalhattam
egy teljesen másfajta életet.. a vándorlást, a szabadságot.. azt a szabadágot,
amelyre hívva vagyunk mindannyian.. Ahol csak arra volt gondom, hogy mit eszem
és hol alszom.. sosem aludtam kétszer ugyanott, és sosem mentem
visszafelé..
Élveztem
a napsütést, és kínlódtam az esőben, de volt, hogy kínlódtam a napsütéstől és
nevettem az esőben.. Galíciában, amikor már mindenem elázott, és már semmi sem
volt rajtam száraz, akkor nevettem igazán jót, mert tudtam, hogy ennél vizesebb
már nem leszek.. sokszor akkor nevetünk a legnagyobbakat amikor már minden
mindegy, mert ennél rosszabb már nem lehet! és ez a tudat felszabadít!
Élveztem
az új ismeretségeket, a beszélgetéseket, vicces volt, ahogy kevertem az angolt
a franciával, később a rám ragadt spanyol szavakkal.. de mindig megérttettem
magam!! J A legtöbb útitársam ideig
óráig tartott, mindenkitől kaptam, tanultam valamit.. csak kevesen akadtak
akikkel szinte végigkísértük egymás útját. Hiszem, hogy a találkozások nem
véletlenek, s mindenki addig marad az életünkben, amíg tanulni, fejlődni tudunk
egymás által, amíg „jó nekünk együtt”.
Megtanultam
leadni magamból, az igényeimből, már nem számított ha elázott a hajam, ha „nem
volt túl jó szagú” a ruhám (és/vagy én:)), ha lemosta a szemceruzát az eső
vagy a könnyeim.. nem érdekelt hogy nézek ki, mert tudtam, így vagyok
elfogadva, ahogy vagyok. Megértettem, hogy a külsőségek, a tárgyaink, a bőséges
javaink csak gátak a boldogságunkban, hogy egy hátizsáknyi holmival is el lehet
éldegélni boldogan. Nem zavart, hogy 3 pólót, fehérneműt és 2 nadrágot illetve
pulóvert tudtam egy hónapig váltogatni. Sőt, szerettem ezeket a ruhákat, és
amikor hazajöttem furcsa volt ez a bőség, ami a szekrényemben várt.. (azóta el
is adtam vagy elosztogattam ruháim jó részét, mert már nincs rájuk szükségem.)
Nem zavart, hogy a hátizsákomon kell szárítanom a ruháimat, és lobogó
fehérneműkkel kell végigszántanom Pamplona belvárosán.. nevettem rajta, vicces
volt, nagyon szerettem ezt a szabadságot, amit az út adott!
Csodás
pillanatok, csodás emberek, közvetlenség, mosolygás, üdvözlés.. Még a nagyobb
városokban is ránk köszöntek az emberek: Buen Camino (jó utat) kívántak! Még az
idős emberek is, előre köszöntek, szinte sosem tudtam őket megelőzni! És..
mosolyogtak! Szeretettel, elismeréssel néztek ránk, zarándokokra.. mi
zarándokok is a Buen camino-val köszöntünk egymásnak, szerintem többszázszor
kimondtam egy nap:)
Érdekes
tapasztalás volt, hogy az út első pár napjában alig telt az idő.. aztán kb a
felétől felgyorsult minden.. mint az életünk.. gyerekkorban (az út elején)
minden olyan lassú, szinte siettetnénk az időt.. aztán mikor felnövünk,
úgy telnek a hetek, hogy csak kapkodjuk a fejünket.. szeretnénk olykor
megállítani.. de nem lehet.. A Mesetán (pár napig tartó hosszú egyenes szakasz)
sűrűn vannak kirakva egymás után a kagylós útjelző kövek.. azon gondolkodtam,
most elmegyek mellettük, megérintem őket.. és lehet, hogy soha többet.. hogy az
úton előre megyek, és nem vissza.. sosem érintem már meg többet ugyanazt a
kagylós követ.. az egyiknél megálltam, és sírtam.. elsirattam a pillanatot.. ami
már sosem jön vissza.. nagyon mélyről jövő sírás volt..
Tudatosodott bennem, hogy nem nézhetek vissza.. azt a követ már elhagytam.. és ez így van jól.. és majd jön a következő.. és akkor is el kell hagynom, ha fáj.. mert az út visz tovább.. minden ragaszkodás megrekeszt és gátol a továbblépésben, legyenek azok tárgyak vagy személyek.. ha ragaszkodunk, nem vagyunk szabadok.. nem sírhatok egy kődarab miatt, és nem sírhatok egy ember miatt sem.. De mégis sírok, mert ember vagyok.. és ez a küzdelem örökös.. amit az eszem tud, azt a szívem nem akarja. És ez a két dolog harcol és harcol. A caminon, az úton, itthon, az életben, bárhol.. ez a gondolatmenet kitartott bennem sokáig.. És igen, sokat sírtam.. nem bánatomban, csak úgy.. jöttek az érzések.. na szó sincs róla, hogy végigszomorkodtam az utat, épp ugyanennyit nevettem is.. útitársaimnak hála, rengetek mókában volt részünk.. de olyan is előfordult, hogy egyedül, egymagamban vigyorogtam.. mert gyönyörű volt a táj, mert érett a szőlő, mert vörös volt a bor, mert sütött a nap, mert rám mászott egy macska, mert beleálltam egy patakba, mert érett szederbokrok kínálgatták magukat az út mentén, mert rám mosolygott egy zarándok, mert láttam egy pillangót.. vagy csak úgy hálából! Ezeket az átélt pillanatokat nem tudom szavakba önteni, csak erőlködöm.. nem tudom visszaadni az olvasóknak, mert van amit el lehet mondani és van amit nem.
Meseta 2015 október |
Tudatosodott bennem, hogy nem nézhetek vissza.. azt a követ már elhagytam.. és ez így van jól.. és majd jön a következő.. és akkor is el kell hagynom, ha fáj.. mert az út visz tovább.. minden ragaszkodás megrekeszt és gátol a továbblépésben, legyenek azok tárgyak vagy személyek.. ha ragaszkodunk, nem vagyunk szabadok.. nem sírhatok egy kődarab miatt, és nem sírhatok egy ember miatt sem.. De mégis sírok, mert ember vagyok.. és ez a küzdelem örökös.. amit az eszem tud, azt a szívem nem akarja. És ez a két dolog harcol és harcol. A caminon, az úton, itthon, az életben, bárhol.. ez a gondolatmenet kitartott bennem sokáig.. És igen, sokat sírtam.. nem bánatomban, csak úgy.. jöttek az érzések.. na szó sincs róla, hogy végigszomorkodtam az utat, épp ugyanennyit nevettem is.. útitársaimnak hála, rengetek mókában volt részünk.. de olyan is előfordult, hogy egyedül, egymagamban vigyorogtam.. mert gyönyörű volt a táj, mert érett a szőlő, mert vörös volt a bor, mert sütött a nap, mert rám mászott egy macska, mert beleálltam egy patakba, mert érett szederbokrok kínálgatták magukat az út mentén, mert rám mosolygott egy zarándok, mert láttam egy pillangót.. vagy csak úgy hálából! Ezeket az átélt pillanatokat nem tudom szavakba önteni, csak erőlködöm.. nem tudom visszaadni az olvasóknak, mert van amit el lehet mondani és van amit nem.
A
27. napon közel 800 km gyaloglás után beértem Santiago de Compostelába,
elmentem a déli szentmisére a Bazilikába. Lengették a mise végén a
hatalmas tömjénfüstölőt.. Akkor most tényleg ittvagyoK? Beértem? Itt az utam
vége? megrendültem, de nem akartam maradni, volt még pár napom, hát még aznap
továbbmentem. Hajtott a szívem, a lábaim, várt az óceán! Santiagótól
Finisterréig, a „világvégi” óceánparti városig egyedül mentem, ekkor erősödtem
meg igazán… napokig alig beszéltem valakivel.. tudtam, hogy elsősorban csak
magamra számíthatok, de ha elakadtam rögtön ottvolt a segítség.. Végre életemen
először igazán sikerült magam rábízni a Teremtőre.. és ottvolt velem.. végig a
910 km-en keresztül.. hatalmas élmény volt, amikor először megláttam az
óceánt.. kijöttek a könnyeim is.. megint csak leírhatatlan, hogy milyen érzés,
amikor több, mint 800 km után, a saját lábamon poroszkálva feltárul előttem az
Ő végtelensége..
Útközben
is, itthon is sokan gratuláltak az ismerősök, barátok.. de én csak sétáltam,
mondtam mindenkinek.. azt csináltam amit szerettem, nincs ebben semmi
rendkívüli.. kikapcsolódtam.. ez nem nagy érdem.. csak sétáltam.. Minden egészséges
ember tud ennyit sétálni, ha eldönti, hogy akar.
Az
Út, a Camino de Santiago eddigi életem legszebb és legmeghatározóbb élménye
volt. Nem vártam tőle semmit, de mégis mindent megkaptam amire szükségem volt.
és ezt már nem veszi el senki. Egyetlen áldozatos pillanatot és egyetlen
euro centet sem sajnálok, ami az útra fordítottam.
A
Caminóm nem Saint Jean Pied de Portban kezdődött, hanem itt Kaposváron a
pizzériában, ahol magamban igent mondtam.. és nem Santiagóban ért véget, vagy
az Óceánnál.. hanem most is tart.. Azóta hogy hazajöttem, már semmi sem
ugyanaz.. mert én nem vagyok ugyanaz.. megerősödtem, és tudom, hogy bármit
elérhetek, amit akarok, és amire felkészülök. Ahogy elszánom magam valamire,
rögtön jön a segítség.. ahogy a Caminon és az odáig vezető utamon is
történt. Tudom, hogy az életem az én kezemben van.. Isten egyengeti és
megáldja, de nekem kell lépnem. Senki sem lép helyettem. Tudom, hogy egyetlen
vezetőm van, és az itt van bennem, a belső hang, a Lélek.. Az emberek félre
tudnak vezetni, még a legjobb szándékúak is.. De a belső hang az nem vezet
félre. Már tudom, nem számítanak a külsőségek, hogy ki mit gondol.. már
nem akarok megfelelni senkinek, csak egyszerűen jól érezni magamat, azokkal
akikkel jól tudom érezni magamat. Az életem arról szólt, hogy meg akartam
felelni másoknak.. És ez okozta számomra azt a lelki gödröt, melyet a Camino
előtt éltem meg. Köszönöm, hogy mindezt felfogtam, átéltem és tanultam belőle!
Mindannyian szabadok vagyunk, éljük meg ezt a szabadságot, mert csak szabadon
tudjuk szebbé tenni a minket körül vevő világot! Buen Camino mindenkinek!! :)